Tegnap voltam Nagymaroson. Az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Szeretek oda járni, ha jól belegondolok, már talán több mint 20 éve járok oda, ha tehetem, és éppen nem jön közbe semmi. Mindig ad valamit, mindig nyújt egy olyan találkozást, gondolatot, imát, kérdést, amit aztán tovább fűzhetek, tovább gondolhatok. A másik szemem pedig azért sír, mert látom azokat, akikkel anno együtt jártunk hivatástisztázóra, akár itt, akár ott, és közben elteltek az évek, és már vagy férjhez mentek, vagy szerzetesi ruha van rajtuk, de legalábbis már megtalálták az útjukat. Ezeknek persze örülök, csak ott a kérdés, és velem mi lesz. Mintha megállt volna az idő. Na, azért hozzáteszem, nem a lustaságomnak köszönhető. Sajnos az egyetem is befékez. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy az ország egyik legnehezebb egyetemére járok. És most itt a finisben ... FÉK. Kifejezetten egy fék a továbbhaladásomban a hivatásom megtalálása felé. Persze, biztos ennek is van valami célja, hogy oda járok, azt tanulom. Közben teszek lépéseket. Nem várhatok. Nem is akarok. Nem szeretnék most részletekbe belemenni, nyilván megvan az oka, miért tartok itt, ahol. Tegnap az egység volt a téma. Arról (is) beszélgettünk a szerzetesi fakultáción, hogy ezt hogyan éljük meg. Például ha nem ítélkezem másokról. Mert csak egy szeletet látok belőle, nem ismerem az életét, nem tudom, mi van annak a hátterében, ha valamilyen - számomra negatív - dolgot tesz. Elfogadom olyannak, amilyen. Megpróbálom szeretni. Ez is lépés az egység megélése felé.Uram, Te ismered az egész életemet. Kérlek, továbbra is, adj nekem jelzőlámpákat, táblákat, útjelzőket, hogy ebből a ködös állapotból ki tudjak találni! Te vezess az úton! És legyen meg a Te akaratod, mindig, mindenben! Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése