Elsősorban magamon, de ismerőseim körében is azt tapasztalom, hogy hosszútávon nem jó az egyedüllét, a magány. Az ember hajlamos arra, hogy magába zárkózzon, különösen most, a téli időszakban. A különböző programok nem adnak teljes életet, csupán "töltelékek". Bár ez is attól függ, ki milyen programon vesz részt.
Mivel nagymamám idősek otthonában van, látom, mennyire nagy szükség van a gondoskodásra, törődésre. Sok esetben egy jó szó, egy simogatás, egy pohár víz, egy ima, egy "Hogy tetszik lenni?" kérdésre valóban meghallgatni a választ - ezek milyen apró dolognak tűnnek és mennyire sokat jelentenek az időseknek, betegeknek, szenvedőknek!
Sőt, az egyedüllét hosszútávon táptalaja lehet az önzésnek. Mik az én gondolataim, ÉN mit szeretnék, mik a mély vágyaim, a saját dolgaimra figyelek, és így tovább. Nem jó ez, ha az ember túl sokat magával foglalkozik.
Azt vettem észre, hogy akik egyedül vannak, nagyon sokat beszélnek, telefonálnak, kiadják magukból a sok-sok gondolatot. Érthető, hiszen kommunikatív emberek vagyunk.
Ezen kívül: Jézus mondja, hogy "menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet, hirdessétek az evangéliumot." Feladatunk van, küldetésünk van. Elsősorban SZERETNI embertársainkat. Kell valaki, de inkább valakik, akiket szeretünk, akivel törődünk. Sokszor tapasztalom, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni. Keresni kell a lehetőségeket. Van bőven...
