Tudom, mostanában ritkán írtam személyes bejegyzést. Ami ma történt, amellett nem tudok elmenni szó nélkül. Ellopták a biciklimet. Pedig számos zárral egy padhoz kötöttem. Újpesten voltam, egy nagyon szép utcai evangelizáció volt, éneklések, majd szentmise, Szentségimádás. Mire kijöttem, a biciklimnek nyoma veszett ...
Kérdezem a biztonsági őrt, nem látta-e. Áááááááá, ugyan már, hová gondolok! Ő csak a kocsikra figyel (ha figyel egyáltalán) a fizetős parkolóban.
Nyilván nem tudok tenni semmit az ügy érdekében. Volt egyszer egy biciklim ... Kevés nagyon személyes, és nagyon sokat használt tárgy van a közelemben. De ez éppen az. Volt.
Kérdés, hogyan viszonyulok a dolgokhoz. Mit teszek, hogy érzek, mit gondolok. Mondom, mindezt egy dicsőítés, imaest után. Nagyböjti időszakban. Tele támadással, kísértéssel, betegséggel, haraggal, szomorúsággal, stb. Minden évben ilyen a nagyböjtöm. Kivétel nélkül. Már megfigyeltem. Ja, és szegény nagymamám haláláról ne is beszéljünk.
Hálát adok, Uram. Nehéz most szavakat találnom, de tudom, hiszem, hogy ez is valahol benne van az Isteni szent tervedben. Így akartad. Elfogadom az akaratodat. De még szükségem van egy kis időre, hogy a tolvaj(ok)nak teljesen meg tudjak bocsátani.
Nemrég mondta a lelkivezetőm, hogy bizalmatlanok vagyunk Isten iránt, ha (tartósan) bosszankodunk a kisebb-nagyobb rossz dolgok fölött. Mindenért dicsőíteni kell Őt, hisz ahogy írtad is, Ő tudja, miért van mindez.
VálaszTörlés