GALGANI SZENT GEMMA szűz
Április 11.*Borgo Nuovo (Lucca mellett) 1878. márc. 12. +Lucca, 1903. ápr. 11.
A jámbor és jómódú szülők, Enrico Galgani gyógyszerész és Aurelia Landi házasságából öt fiú és három lány született. Gemmát, aki a negyedik volt a sorban, már a születését követő napon megkeresztelték; neve drágakövet jelent. És Gemma erényei folytán valóban családja ékessége és az Egyház drágaköve lett.
Gemma kétéves volt, amikor Luccában először vitték Emilia Vallini magániskolájába, ahol írni, olvasni, kézimunkázni tanult. Nevelőnői visszaemlékezései szerint akár becézték, akár korholták, nyugodt mosollyal fogadta. Gyorsan megtanulta kívülről a mintegy félórányi imádságokat, és ötéves korában a Szent Szűz officiumát vagy a Halottak zsolozsmáját úgy olvasta, mint bármelyik felnőtt.
Szülei felfigyeltek gyermekük rendkívüli képességeire: édesapja kényeztetése nemegyszer terhes volt már Gemma számára, édesanyja viszont úgy tekintett Gemma adottságaira, hogy ,,aki sokat kapott, attól sokat is követelnek vissza''. Mint lánya első lelkivezetője szigorúságával egy életre meghatározta annak lelki életét. Gemma tőle tanult istenismeretet, édesanyja szerettette meg vele az első erénygyakorlatokat és a gyakori gyónást, együtt imádkoztak, s fogalmaztak meg kisebb-nagyobb jófeltételeket. Annál fájdalmasabb volt Gemma számára a tüdővészben szenvedő anya korai halála (1886), de a keresztény élet egyetlen feladatából, az isteni akarat elfogadásából, jól vizsgázott. Pár év múlva ugyanilyen alázattal és belenyugvással fogadta el azt a fájdalmat is, amelyet édesapja, majd legszeretettebb öccse és nővére elvesztése okozott. Úgy tűnt, Isten mindenkitől el akarja választani őt, hogy lelke egészen megtisztuljon minden földi ragaszkodástól, és alkalmassá váljék annak a Szeretetnek befogadására, amely erősebb a halálnál és ezért örökre egyesít Istennel és Benne mindenkivel, akit szeretünk.
A bérmálását és anyja halálát követő évben kezdett felébredni benne a vágy a szentáldozás után. Gyakran kérte könnyes szemekkel gyóntatóját, tanítóit: ,,Adjátok nekem Jézust!'' Kilencéves volt, amikor -- a kor szokásaitól eltérően -- 1887. június 17-én első szentáldozásához járulhatott. Jézus Szentséges Szívének ünnepe volt az a nap. ,,Vágy szállta meg lelkemet, hogy ezt az Istenemmel való egyesítést tartóssá tegyem'' -- emlékezett vissza Gemma arra a napra, melynek évfordulóját egész életében áhítattal megünnepelte.
Ettől kezdve nap mint nap egy célt tűzött maga elé: hogy állapotbeli kötelességeit minél lelkiismeretesebben teljesítse. 1886-tól a Szent Zitáról nevezett apácák intézetébe járt. Természete szerint élénk, heves vérmérsékletű volt, gyors és éles eszével pedig könnyen túlszárnyalhatta volna összes tanulótársait, és eminensként tündökölhetett volna. Ezzel szemben ismerősei zárkózott, hallgatag, cselekedeteiben szilárd és megfontolt, rövid, szókimondó stílusa miatt néha szinte udvariatlan természetűnek vélték. Mindez tudatos önnevelésének gyümölcse volt. Jó feleletei jutalmául azt kérte, hogy a tanárnő a szent kereszt titkairól beszéljen neki. Eleinte -- saját bevallása szerint -- nemigen értette a hallottakat, nemsokára azonban saját életének tapasztalatai siettették az értést.
Szinte egész életét végigkísérték a betegségek. Először öccse, Luigino halála törte meg egészségét. Luigino papnak készült, s mély lelki rokonság fűzte össze a két testvért. Gemma az utolsó pillanatig kitartott a tüdőbeteg ápolásában, majd három hónapra ő maga is súlyosan megbetegedett. Amikor csonttuberkulózisa miatt meg kellett operálni, nem engedte elaltatni magát. Szenvedései közben a Megfeszített képére tekintett: ilyenkor megnyugodott és bocsánatot kért türelmetlenségéért. Hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie; fején, ágyékán kelések támadtak. Ekkor ismerte meg Possenti Gábor[8] életét, s vált az ő lelki testvérévé. Egy este ugyanis a másnapi szentáldozásra készülve a Boldogságos Szűz biztatására végképp elhatározta, hogy szerzetes lesz. Éjjel megjelent álmában Possenti Gábor és így szólt hozzá: ,,Gemma! Fogadd meg bátran, hogy apáca akarsz lenni, de mást ne mondj!'' -- Gemma, noha nem egészen értette e szavakat, megcsókolta Possenti Gábor szerzetesi ruháját és a feléje nyújtott passzionista fakeresztet, miközben Gábor kétszer is a testvérének szólította őt.
Betegsége súlyosbodott, s mivel az orvosok lemondtak életéről, családja csodáért esedezett. Gemma kilencedet kezdett Alacoque Szent Margit (lásd: A szentek élete, 602. o.) tiszteletére. A novénát Possenti Gáborral imádkozta végig. Az utolsó napon -- március első péntekje volt -- gyónt és áldozott, két óra múlva pedig gyógyultan fölkelt betegágyából. Örvendező családja nem is sejtette, hogy azon a reggelen a szentáldozásban maga az Úr Jézus Krisztus fogadta őt leányává, és a Fájdalmas Szüzet adta édesanyjául.
Ezek után Gemma életében -- miközben tizenkét éves kora óta egész családja háztartását a legnagyobb gondossággal vezette -- szinte állandósultak a természetfölötti kegyelmek. Csaknem megszakítás nélkül kapcsolata volt a mennyországgal, látta Őrangyalát, s tőle tanulta a tökéletesség útján oly fontos ,,apróságokat'': kevés beszéd, türelem, a saját vélemény kerülése, őszinte bűnvallás, tökéletes engedelmesség, a szemek fékezése, minden finomabb ruha megvetése. (Gemma egész életében egyetlen, magasan gombolódó, fekete posztókabátot viselt; ha emberek közé ment, ezt vette egyszerű kis házi ruhájára. A róla fennmaradt fényképen is ebben látható.)
1899. június 8-án, a Szent Szív ünnepének vigíliáján az Úr megajándékozta őt szent sebeinek stigmáival. Ettől kezdve minden csütörtök este nyolc órától másnap három óráig láthatók voltak testén az Úr Krisztus vérző sebei. Szemtanúk megfigyelhették testén a csontig hatoló ostorcsapások nyomait, fejét elborította a vér a töviskoronától, vállán látható volt a kereszt okozta seb. Szombatra vagy legkésőbb vasárnapra eltűntek e stigmák, sebei tökéletesen begyógyultak.
Nagy kínt jelentett Gemma számára e rendkívüli kegyelmek eltitkolása. Hogy környezete kíváncsisága elől elrejtőzhessék, gyóntatója tanácsára a tizenegy-gyermekes Giannini családhoz költözött, akik gyermekükként fogadták be őt nevelőanyjával együtt, akit szintén gyóntatója adott neki. Gemma az Úr parancsa szerint tökéletes engedelmességet fogadott gyóntatójának (P. Germano di S. Stanislao passzionista szerzetesnek) és nevelőanyjának, Ceciliának is.
Gemma napjai munkával és imádsággal teltek. Reggel két szentmisét hallgatott, naponta áldozott, este egyórás szentségimádást tartott. Napközben mindenféle szolgai munkát megtalált magának. Idegenek részéről sok megszólás, meg nem értés, bántás, gúny érte: mindezeket csendes alázattal fogadta, s minél inkább megismerte az Úr szenvedéseit, annál lángolóbb szeretettel akart részesedni bennük. Bátran járta a kisebb-nagyobb, de folyamatos önmegtagadások útját: keveset evett (az Úr saját kérésére megfosztotta őt az ízek érzékelésének képességétől), általában lesütött szemmel járt, noha szép hangja volt, csak a templomban énekelt. Ennek a lelkületnek köszönhette, hogy extázisai közepette a templomban nem keltett feltűnést; még sóhaj vagy hangos fohász sem hagyta el ajkait. Nevelőanyja kézmozdulata szerint térdelt vagy ült le a szentáldozás után, majd vele távozott a templomból. Gyóntatója sok más módon is próbára tette alázatát: nemcsak a kemény testi vezeklésektől (ostorozás) tiltotta el, hanem arra is felszólította, legyen tartózkodóbb a természetfölötti kegyelmek iránt. Az Úr azt is megengedte, hogy amikor stigmái megvizsgálására az egyházi hatóságoktól kiküldött orvos letörölte a vért a kezéről, a seb eltűnt, nem jelentkezett friss vér, s ezzel stigmáinak és életszentségének hitelessége erősen megkérdőjeleződött. Gemma nem tiltakozott és nem védekezett, amikor a hír hallatára többen szemfényvesztőnek, hisztérikának tartották. Mindent Istenre bízott, akitől mindent alázattal akart elfogadni.
Amint gyóntatója parancsára írt beszámolóiból tudjuk, nagy lelki szárazságai voltak és sok kísértést szenvedett. Súlyos tisztaságellenes kísértései egyikén jéghideg vízbe vetette magát. A sátán többször megkörnyékezte a kétségbeeséssel is.
A legsúlyosabb elviselnivaló azonban az volt számára, hogy mindhalálig sikertelenül próbálkozott szerzetbe lépni. A szaléziánusok egészségi állapota miatt nem engedélyezték belépését. Az Úr sugallatára nagyon sokat fáradt azért, hogy Luccában passzionista zárdát alapítsanak, ami azonban csak Gemma halála után következett be. Szinte az ő élete volt az az áldozat, amit az Úr elfogadott és felhasznált arra, hogy e szent akarata teljesüljön. Gemma pedig -- a zárda alapításáért fáradozva -- visszaemlékezett Possenti Gábor szavaira, és most megértette, hogy ebben a kérdésben is a legteljesebb Istenre- hagyatkozást várja tőle az ég, a minden feltétel nélküli szent vágyat, melyet nem fékez és nem befolyásolhat az sem, hogy lesz-e földi beteljesedése vagy sem. Az Úr valóban színarannyá égette a lelkét. Vágyai egy pontra zsugorodtak össze: ,,Jézusom! -- kérte -- tégy magadhoz egészen hasonlóvá!... Te vagy a fájdalmak férfia, add, hogy én a fájdalmak leánya legyek!'' Az Úr pedig a misztikus eljegyzés kegyelmével felelt imájára.
Ahogy közelgett élete vége, úgy lettek áldozatai mindinkább misztikus jellegűek: istenkáromló beszéd hallatára vér borította el testét, sokszor sírt véres könnyeket a bűnösökért.
1902 pünkösdjén kezdődött meg az a keresztút, mely a következő év nagyszombatján elvitte őt élete egyetlen Céljába, az Isteni Lényegbe. Betegsége alatt szinte semmiféle eledelt nem tudott magához venni. Nagy testi és lelki kínjai közepette állandó röpimája volt: ,,Jézusom, irgalom!'' A halál beállta előtt mély elragadtatásba esett, karjai ki voltak feszítve, mintha a kereszten haldokolna. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Most már való igaz, hogy többet nem bírok el. Jézus! Neked ajánlom szegény lelkemet! Jézus!''
Passzionista szerzetesi ruhában temették el. Amikor a temetés után két héttel exhumálták, szíve teljesen ép volt, telve friss vérrel, mint életében.
1907. július 31-én Luccában megnyílt a passzionista zárda, amiért Gemma annyit fáradozott és imádkozott.
Égi segítségét számos csodás imameghallgatás bizonyította és bizonyítja ma is. Életrajzát lelkivezetője írta meg. 1933-ban boldoggá, 1938-ban szentté avatták. [8] Possenti Szent Gábor (Assisi, 1838. -- Isola del Gran Sasso,
1862.): passzionista szerzetes. Kitűnt a Boldogságos Szűz iránti
nagy szeretetével. Tisztasága és életszentsége miatt X. Pius
,,korunk Szent Alajosának'' nevezte. Gemma korában folyt a boldoggá
avatási pere. 1920-ban avatták szentté.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése