4. Az Egyház küldetésében
Az Istennek szentelt ember egész életével, szavaival és tetteivel, teljes személyiségével egyértelmű és erőteljes tanúságot tesz arról, hogy Istennek gondja van ránk és az egész világra. A szerzetes felelősségvállalásával tanúsítja Isten szeretetét. Küldöttnek tudja magát, és eszerint cselekszik. Nem másra vár, hogy jobbá legyen az élet, hanem hagyja, hogy megérintse mások nyomora és szenvedése, és megteszi, ami tőle telik. Az irgalmas szamaritánus magatartása ez, amely világosan és erővel hirdeti: „Isten szeret engem, nekem pedig megvan a lehetőségem arra, hogy úgy szeressek másokat, ahogyan Isten szeret engem; nem nagy dolgokban, hanem kis dolgokban nagy szeretettel.” Ugyanezt látjuk minden rend vagy szerzetesi közösség esetében. A közösségek az alapító sajátos istentapasztalatából eredeztethetők, majd ezt a tapasztalatot élik meg evilági tevékenységükön keresztül. Isten a betegekben, a tudatlanokban, a szegényekben személyesen szólította meg őket. Személyes válaszuk a vállalt tevékenység, ami egész életformájukat meghatározza.
Munkájuk így az Istennel való találkozás helye önmaguk és azok számára, akik körében tevékenykednek, akik között élnek, és akik általuk megtapasztalhatják Isten irgalmas szeretetét. A szerzetesben azzal az Istennel találkozhatunk, aki mindannyiunk életét fontosnak és szépnek tartja.
A szerzetesek tehát nem pusztán hasznos munkát akarnak végezni olyan területeken, amelyekre az elkényelmesedett vagy megcsömörlött társadalomnak nem jut ereje és figyelme. Jelek és küldöttek, mint Jézus. Nem birtokolják Istent, hanem keresik, és szomjukkal másokat is felszabadítanak az Isten után vágyakozó ember méltóságára.
A hegyen elvonuló és imádkozó Jézust a szemlélődő rendek, a betegeket gyógyító Jézust a betegápolók, a tanító Jézust a tanító rendek követik. Így teszik megtapasztalhatóvá Jézus és az Egyház küldetésében Isten emberszeretetét.
(forrás: Körlevél a Megszentelt Élet ünnepére )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése