Életige, 2012. május
„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást
akarnék, minthogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49)[1]
Az Ószövetségben a
tűz Isten igéjét jelképezi, amelyet a próféták közvetítettek; de utal az isteni
ítéletre is, amely megtisztítja népét, miközben áthalad rajta.
Jézus szava is
ilyen: építő, ugyanakkor lerombol mindent, ami értéktelen, ami esendő, ami
hiábavaló, és csak az igazságot hagyja meg.
Keresztelő Szent
János mondta Jézusról: „Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni.”[2]
Azt a keresztséget adta ezzel hírül, amely pünkösdkor valósult meg először a
Szentlélek kiáradásával és a lángnyelvek megjelenésével.[3]
Jézus küldetése
tehát: tűzbe borítani a földet, nekünk adni a megújító és megtisztító erejű
Szentlelket.
„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást
akarnék, minthogy lángra lobbanjon!”
Jézus nekünk
ajándékozza a Szentlelket. De hogyan működik Ő?
Úgy, hogy
kiárasztja bennünk a szeretetet. Azt a szeretetet, amelynek – kívánsága szerint
– mindig lángolnia kell a szívünkben.
És mi jellemző
erre a szeretetre?
Az, hogy nem
behatárolt és földi, hanem evangéliumi szeretet. Egyetemes, mint a Mennyei Atya
szeretete, aki esőt és napot ad mindenkinek, jóknak és gonoszoknak egyaránt, az
ellenséget is beleértve.
Ez a szeretet
semmit sem vár el másoktól, hanem kezdeményez, elsőként szeret mindig.
Ez a szeretet
eggyé válik mindenkivel: együtt szenved, együtt örül, együtt aggódik, együtt
remél a többiekkel. És ha kell, konkrét tettekben jut kifejezésre. Nem
érzelgősség, nem csak szavakban nyilvánul meg.
Olyan szeretet,
ami Krisztust szereti a testvérben, szavaira emlékezve: „nekem tetted”[4].
Ez a szeretet a
kölcsönösségre törekszik, a kölcsönös szeretetet akarja megvalósítani a
többiekkel.
Ez a szeretet –
mint evangéliumi életünk látható és fogható kifejeződése – kiemeli és hitelessé
teszi mondanivalónkat, hogy evangelizálni tudjunk, hogy valóban
evangelizáljunk.
„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást
akarnék, minthogy lángra lobbanjon!”
A szeretet olyan,
mint a tűz, tehát mindig égnie kell. Hogy így legyen, valamit mindig el kell
égetnie. Elsősorban önző énünket, mégpedig úgy, hogy teljes mértékben a másik
felé fordulunk: vagy Isten felé, úgy, hogy megtesszük akaratát, vagy a
felebarátunk felé, akinek segítünk.
A lángoló tűz,
bármennyire kicsiny, ha van ami táplálja, hatalmas tűzvésszé válhat. A
szeretet, a béke, az egyetemes testvériség tűzvészévé, amelyet Jézus hozott a
földre.
Chiara Lubich
